Több-periódusú, önfinanszírozó befektetési stratégiák alatt, olyan -főként hosszútávú- portfólió stratégiákat értünk, amelyek célja a befektetési időtartam végén megfigyelhető vagyonhoz kapcsolódó hasznosság maximalizálása. Ezen megközelítés abban tér el a klasszikus módszerektől, hogy a vagyonhoz köthető hasznosságot nem egy befektetési periódus, hanem egy befektetés sorozat végén értelmezi. A befektetési periódusok között, a vagyon újra allokálását, a portfólió újra súlyozását feltételezzük, úgy, hogy az a befektető hosszútávú céljainak megfeleljen. A portfólió által realizált hozamok újrabefektetésre kerülnek, míg az elszenvedett veszteségeket a befektetők nem pótolják új forrás elhelyezésével, azaz a stratégia önfinanszírozó. A módszer elméleti jelentősége abban rejlik, hogy a rövidtávú, egy periódusú befektetésekhez rendelt optimális portfólió nem szükségszerűen esik egybe azon portfólióval, amely felvételét a hosszú távú optimum elérése indokolna minden egyes kereskedési periódus elején. A probléma oka az, hogy míg a klasszikus modellek egy befektetés hasznosságát a befektetés várható hozama és a hozam varianciájának lineáris függvényével közelítik, a várható hozam és variancia -magasabb momentumok elhanyagolhatóságát feltételezve- klasszikus értelemben vett kapcsolata nem érvényes akkor ha a befektetés időtávján a portfólió újrasúlyozásra kerül. A várható hozamon és variancián alapuló tradicionális értelmű portfólió optimalizálás annál inkább helytelen módszer egy több-periódusú, önfinanszírozó befektetési stratégia esetén, minél több periódusra kerül felosztásra a befektetés teljes időhorizontja. Mindez azt is jelenti, hogy a befektetés várható hozamának és kockázatának klasszikus, a tőkepiaci javak árazódási modellje, és az erre épülő többfaktor modellek által felírt kapcsolata több periódusú befektetés esetén nem érvényes. Egy több periódusú befektetés esetén egy nagyobb kockázatú befektetésnek már elméleti szinten sem kell szükségszerűen magasabb egy periódusra vetített várható hozamot ígérnie a befektetőnek, mint egy alacsonyabb kockázatúnak, mivel ezen hosszú távú befektetések esetén a kockázat és a várható hozam összefüggését egy lefelé hajló, globális maximummal bíró függvény írja le. Egy racionális befektető célja ebben az esetben nem lehet más mint a várható hozam és kockázat kapcsolatát leíró függvény monoton növekvő részén elhelyezkedő portfólió kiválasztása, ugyanis a globális maximumon túl már nem kap kárpótlást a felvállalt extra kockázatért. 

Mindamellett, hogy hosszútávra más portfólió kiválasztása indokolt, mintha ugyanazon befektető csupán egy periódusra fektetne be, a módszer másik kulcs mozzanata az újrasúlyozás. Mivel a pénzügyi piacokon túlreagálások figyelhetőek meg, amelyeket a piaci mechanizmusok bizonyítottan igyekeznek korrigálni, egy olyan eljárás, amely a portfólió újrasúlyozása révén a túlzottan nagy áresést elszenvedett eszközökbe többet fektet mint az arányaiban kisebbet csökkenő, vagy értékben nem csökkenő eszközök az újrasúlyozás révén is, olyan hozamra tehetnek szert, amelyet a klasszikus árazási modellek nem képesek magyarázni.